Mint ahogy léteztek korábban is, miden egyes komolyabb leágazásnál, az élet tekervényes és végeláthatatlan folyosóin. Sőt az ajtók mellett - amelyek mind más- más lehetőséget kínáltak a folytatáshoz - ablakok csillogó fénye is hívogatott, reménykedve, hogy terveim s vágyaim folytatásához nem feltétlenül van szükségem lépcsőkre, mert bátran el tudok rugaszkodni a talajtól, és ha csak rövid időre is de le tudok szakadni a folyosók biztonságot adó, de zárt rendszerétől...
Csakhogy a kényelem megszülte Merev Csendjét. Váltakozó színű ködfelhőbe párnázva akaratunkat s vágyakozásunkat. Legfőképpen azokat, amelyek a legkevésbé sem öncélúak, sőt amelyek arra ösztönöznek, hogy a velük elért legparányibb felismeréseket a lehető legérthetőbben a környezetünk tudtára adhassuk.
Emlékszem... Kedd volt. Talán egy késő tavaszi vagy korai nyarat idéző különös keddi nap éjszakája.
Csak lebegtem a papírlap felett, amelyre képtelen voltam ráhelyezni a megfelelő kulccsal rendelkező szöveget, mely nélkül nem érheti el azt a hatást, amivel majdan olvasója rádöbbenhetne a mondandó lényegére.
Gondolataimat önsajnálat és vádaskodás agressziója próbálta eltéríteni a tisztaságtól.
"Tintafolyók tekeregnek a tiszta lapon s értelmét nem látják majd, kik elvesszen a papír Tejfehér Ködjében..."
- Én halász vagyok - szólt a Hang - én mindig a vizeket választom! Próbáltam összpontosítani gondolataim, érzéseim (félve írom) tudásom megfogalmazására, nem elfelejtve, hogy minden egyes leírt szónak hihetetlenül fontos szerepe lesz majd.
Amikor kiesett kezemből a toll, s mint az aknába szakadt lift, fejemből a mélybe zuhantak a gondolatok.
Elmém egy hatalmas, üres teremben lebegett, ahol még visszhangoztak halkan a faltól falig csapódó hangok...
- Én halász vagyok-gyok-gyok!
- Megőrültem vagy van itt valaki?!
Egy pillanatig sem kérette magát:
- Már azt hittem észre sem veszel. Most sem!
- Ki vagy Te? - kérdeztem szavak nélkül s amikor ez tudatosult bennem, bevallom még inkább inamba szállt bátorságom, még akkor is ha ez az érzés cseppet sem volt összehasonlítható azzal a félelemmel, amit általában annak neveznénk.
- Mondjuk úgy - válaszolt időt sem hagyva a kétségbeesésre - Én Te vagyok vagy Te vagy az Én részem, de ez cseppet sem ilyen egyszerű. Én a felismerés vagyok benned, és segíteni szeretnék.
A döbbenetemmel küszködve ugyan, mégis szomjazva az elmémbe özönlő kérdések válaszára, fel sem fogtam talán, de máris szóba elegyedtem egy sehonnan sem, de mégis határozottan Valahonnan érkező Hanggal...
- Segíteni? - kérdeztem értetlenül - Mégis miben?
- Mindig csak abban, amiben leragadsz! Válaszolta, amolyan "ez teljesen magától érthetődik" hangsúllyal. Ha te is akarod most velem jöhetsz!
égy éreztem, valami beburkolja az egész testem, sőt nem csupán azt, hanem az énemet is, azt a különös és megfoghatatlan energiát, amelyről mindig is hittem, hogy valójában vagyok. Most hirtelen határokat szabott neki valami másik, valahonnan érkező energia, azonban mégsem tiltakoztam. Pillanatok alatt történt az egész.
Kedd volt...
Miután megszűnt a korlátozó fal, eltűntek az enyémek is, és már nem voltak semmiféle határok. Valami magába rántott
Kedd...
Számomra az ébredés általában nem vonz magával különösebb nehézségeket, most viszont szinte egybefolyt azzal az állapottal melyet az eszméletvesztéshez tudnék a leginkább hasonlítani, s amellyel erre a hihetetlenül megfoghatatlan helyre érkeztem. A közeg, ami körbevett, egyetlen egy számomra csodálatra méltó anyagból tevődött össze, és hogy mégis valamiféle teret alkotott, annak volt köszönhető, hogy a sűrűsége bizonyos eltéréseket produkált. Köd Igen, leginkább ködre emlékeztető, mámorító fehér jelenség, ami alig engedett szememnek néhány méternyi távolságot észlelni. Lábam alá is csupán töménységével adott talajt.
- Hol vagyok? - visszhangzott bennem ismét szavak nélkül a mámor.
- Nos - érintette meg bensőmet a Hang - erre hamarosan rá fogsz jönni, de mindent a maga idejében.
égy éreztem a fehér közeg nyugalomra kényszerít, de nem is nyugalom, több vagy inkább másabb volt annál. Tespedségbe burkolt, hívogatóan kényeztető mivolta.
- Itt lepihenek itt pont jó! - rebegtem.
- Hiba lenne! - válaszolta közönyösen a Hang. - Már nem emlékszel? A folyókról beszéltél. Elvezetlek a folyóhoz, hiszen azért jöttél, mert valamire szomjazol. Nem igaz?!
"Valóban" - tértem magamhoz a Semmi közepén. Legbelül szégyelltem is magam, mert kezdtem egyre határozottabban érzékelni, hogy a köd pontosan azt az állapotot produkálja bennem ami ellen foggal-körömmel küzdök és küzdöttem mindig is. Az érdektelenség mámorító kényelmét és látszatbiztonságát vonta énem köré.
- De nem látlak! Merre induljak?
- Ezt pontosan tudni fogod. - suttogta a Hang - Másrészről csupán azért nem látsz, mert semmilyen formában nem tudsz elképzelni engem. De ez nem is fontos... Kövess!
Igaza volt... Nem láttam, mégis határozott léptekkel követtem. Fáradtságom nem akart még így sem elengedni fojtogató karmai közül, de az akaratom most valahogy mégis túlszárnyalta erejét. Az úton különös látomások vonták szinte más-más térbe tekintetemet. Delfinek Csodálatos jégkék testű intelligenciák suhantak el "mellettünk" kereplő hanukból tisztán leszűrhető morzejeleket kántálva. Ti-ti-ti Tá-tá-tá Ti-ti-ti - S.O.S.
- A segítség - szólt a Hang - mindig és mindenhol ott van. Veled van! Bármilyen formában, még vizuálisan is érzékelheted. A kérdés csupán az, hogy észre veszed-e? Itt persze minden sokkal egyszerűbb...
Ahogy kimondta, máris hallottam a régi, már-már teljesen elfeledett dalocskát. Tiszta és őszinte gyermeki hangon szűrődött felém a fehér közegen át. A felismerés mélyről tört elő és könnyeket formált szemeim sarkába.
- Igen, mondta óvatosan kalauzom - ez Te vagy. A gyermek, akit nem feledtél A múlt, a te múltad. Egészen finom intuíció, hiszen a legkézenfekvőbb és legelérhetőbb segítség, a legvégső megoldáshoz De most mennünk kell! Vele bármikor beszélhetsz! Most már tudod...
Küszködve a felismerés örömöt hozó könnyeivel kissé frissebben követtem a Hangot. A Köd nagyon lassan, de egyre határozottabban kivehetően oszlani kezdett, s megmagyarázhatatlanul szinte üzenetet formált szavak nélkül:
"Te Halász vagy, válaszd a vizeket!"
- Megérkeztünk! - vibrált a Hang - Ez itt az első folyó, rajta utazunk tovább.
"Kedd van... Kedd van..." az agyam folyamatosan apró szövegeket vert egy láthatatlan falba, körülöttem mintha valamiféle bizonyosságot akarna nyújtani dialektikus létezésem valóságosságához. De ahogy leértem a partra minden monoton és kényszerítő gondolat semmivé foszlott bennem. Csodálatos látvány tárult elém: a folyó, amely ugyan jellegében hasonlított földi másaihoz, mégis valami hihetetlen érzés azt sugallta, hogy már létezésében is eltér azoktól. Ennek a különös folyamatnak üzenete volt. Olybá tűnt, mintha gondolatokkal bírna már-már mintha egyénisége lenne. Gyönyörű ibolyaszínben kanyargott a színtelen köddel övezett térben. Felszíne fölött aranyban tükröződő üvegszerű madárlények repkedtek.
- Nos Halász! - fújta el csodálkozásom buborékait a Hang.
Ugorj! Vár a felismerés - és ezzel éreztem, ahogy magával ránt a folyó belsejébe. Az ellenkezés vagy a félelem legparányibb morzsája sem ütötte fel bennem a fejét. Átadtam magam a zuhanásnak. Nagy sebességgel száguldottunk át az ibolyaszín folyamon, felfoghatatlan távolságok elhagyásával, egy pillanat alatt. A folyó hátunk mögött hagyott tekervényein át az agyamba szűrődött szemek szép lassan egybefüggő láncot alkottak, amelynek kétségtelenül mondandója volt irányomba.
"Ez a te napod Ez a ti napotok Segítek nekik az önmaguk túllépésében Zavaros! Zavaros az egész Zavaros Valaminek lennie kell ami pontosítja a kulcsszót. Valaminek lennie kell, ami által gyorsabban leülepszik a hirtelen felkavart folyók vize. Valaminek lenne kell Valaminek Pont!
Mint a száguldó autó sofőrje - karambolnál - úgy zuhantam tovább a folyó végén a partra. Feszültség és felismerés A kettő hihetetlen karnevált tud okozni az ember elméjében. Tüzes, vad tánc és békésen pipázó, bölcs, vén nyugalom. Leírhatatlan Amin keresztül száguldottam tökéletesen ismerős volt számomra, sőt majdhogynem azonos velem. Mert hogy...
- Hiszen ez én vagyok!!!
A gondolatok, a tanácstalan akarat és indíttatás, mind-mind a közeli tépelődéseim tükörképei voltak.
- Lám-lám! - szólt a Hang, s ahogy körülnéztem, vettem csak észre, hogy ismét a semmi közepén vagyok. Ismét átölelt a Köd - hát ilyen gyorsan megy ez!
- Szóval hol is vagyunk - kérdeztem izgatottan - a folyó, amin átjöttünk, az én vagyok, igaz?!
- Pontosabban - válaszolt a Hang - az írott gondolataid. Szertefoszló illékony közeg A lapodon vagyunk!
- A lapomon?
- Igen persze kell egy kis fantázia, hogy feldolgozd, de nevezzük úgy; egy másik dimenziót varázsol eléd a lehetőség, hogy felismerd miért is vagy itt! A folyók a mondataid!
- Hogyan lehetséges ez?
- Nevetséges kérdés - legyintett szavaival a Hang - többet várok tőled...!
- Hát persze, de elnézheted nekem, tanuló vagyok én is - próbáltam menteni helyzetemet.
- Tanítani az egódat kell, a lelkedben ott van a mindenség, csak elfogadnod kellene... Hirtelen gyermekhang ütötte meg a fülemet, éreztem, vele eltűnik közelemből a Hang is.
- Vivien nem fél! - rebegte elhaló suttogással és szép lassan kibontakozott a Ködből parányi, törékeny teste is.
- Vivien nem fél - nézett fel és ahogy észrevett menekülni kezdett.
- Ne fuss el! - szóltam utána hirtelen - Vivien! Ugye ez a neved? Nem bántalak. Lassú, tanácstalan léptekkel kissé közelebb jött.
- Ki vagy te? - kérdezte.
- Nos - bizonytalanodtam el - a jelenlegi helyzetben nehéz volna erre egyértelműen választ adni. Ugyanis semmi sem az, aminek látszik! Ekkor vettem észre, hogy a parányi kislány fegyvert szorongat a kezében. Megdöbbentem.
- Az minek neked? - kérdeztem tőle óvatosan.
- Ja! Ez? - válaszolta és felemelte a fekete fémet - vagy ez? - s ahogy kimondta legnagyobb meglepetésemre a fegyver fecskendővé változott - vagy ez? - majd pedig babává.
- Ezek a hirtelen gondolataim. Az előbb megijesztettél! Olyan ismerős vagy nekem!
- Hát... - próbáltam összeszedni a tények láncszemeit - úgy hiszem nem véletlenül. Jelenleg az én lapomon vagyunk, ígyhát velem együtt te is a része vagy. Az írott gondolataim között terület fogja vagy, csakúgy, mint ahogy most én.
- Mit beszélsz itt össze?! - ráncolta meg tenyérnyi homlokát Vivien.
Miután sikerült egy bizalmat kicsalnom belőle, megfogtam a kezét és letelepedtünk egymással szemben a Semmi sűrű közepén.
- Szóval úgy gondolom - kezdtem, - hogy Te is határozott része vagy annak, amit fel kellene itt ismernem. Amiért itt vagyok.
- És miért vagy itt? - nézett rám gyönyörű zöld szemeivel Vivien.
- Gondolom itt komoly segítség vár rám, ahhoz, hogy én is segíthessek a környezetemnek.
- Mégis kinek?
- Azt hiszem... minél többeknek... - bizonytalanodtam el, de ez a kérdés már nagy részben nem csak rajtam múlik.
- Á - tekergette fodros kis haját a lány - tehát, ha jól értem... én is a Te gondolataid része vagyok. De hiszen ez nagyszerű! Akkor te tudsz nekem a leginkább segíteni!
- Minden bizonnyal! - válaszoltam - és már tudom is, hogy te ki vagy!
Valószínűleg a mondataim közötti, a tejfehér ködben eltévedt gyermeki félelem és tanácstalanság.
- Én bizonygatom magamnak, hogy nem félek - pityergett Vivien - de Senki sem hallja!
- Sajnálom kicsim! - fogtam meg újra a kezét - nem is hallhatja más. Csak én figyelhetek fel rád, ez csakis az én feladatom lett volna már korábban is... Mindig is. De most elvezetlek a folyókhoz és megszüntetem a tanácstalanságot!!!
- Remek! - mélyült el a lány hangja és parányi teste egy ráncos, nagy szemű manóvá változott.
Egyből felismertem benne a Hangot!
- Hát Te vagy az?! - hőköltem vissza.
- Ki más lenne? Már mondtam: én a felismerés vagyok benned! Nagyszerűen haladsz...
- ...Ahhoz, hogy valamit meg tudj fogalmazni, mielőtt mások elé tárod, pontosan tudnod kell, hogy miről is akarsz szólni! De látom (látod) rájöttél, hogy a félelem és a tanácstalanság, a fogaskerekek pontatlan játéka, az egyik legnagyobb gátja annak, hogy beszélni tudj. Ismerd hát meg magad, és ne kapkodj! Ismerj fel engem magadban!
- Te is otthon vagy. - válaszoltam - Nekem azonban még nagyon sok minden szokatlan. Hosszú ez az út. égy hiszen rengeteg időre van szükségem.
- Idő!? - legyintett a manóformájú Hang - Amint eljutsz a végére az egybe olvad majd azzal a pillanattal, amikor elkezdted.
- Na jó, de én az elején vagyok - próbáltam ecsetelni türelmetlenségem zavaró lüktetését, amikor eltűnt szemem elől a Hang.
- ...hová lettél?
- Te meg kihez beszélsz? - szólalt meg a hátam mögött Vivien.
- Miért váltogatod a formádat? - értetlenkedtem a Hang furcsa játéka előtt.
- Nem értelek! - bámult rám a kislány. - Hát nem arról volt szó, hogy elviszel a folyókhoz?
Először meglepődtem, azonban lassan kezdtem rájönni, hogy ez a kis közjáték semmi másra nem utalhat, csak arra, hogy véghez is vigyem azt, amit elkezdtem, még akkor is, ha belátható az eredmény már félúton. Ekkor hirtelen...
Kedd van... Kedd van...
- Na, most fel ne ébredj nekem! - csattant rám Vivien - Pont most amikor...
Jó, jó - tértem hirtelen magamhoz - már jobban vagyok semmi gond. Nem értem mi ez az egész. Olyan mintha álom lenne...
- Na és ha az!? Nem elég valóságos ahhoz, hogy igaz is legyen? Nekem például, ha álom, ha nem nagyon is valóságos volt a rettegés, maga voltam a Félelem. Számomra az egy ostoba álom ahogy te éltél idáig, és képtelen voltál rám felfigyelni! Na, akkor most melyikőnk és valóságosabb dimenzióban?
- Azt hiszem - motyogtam - egyik sem elválasztható a másiktól.
Vivien elégedetten mosolygott. Megragadtam hát a kezét újra és nekivágtunk megkeresni a következő folyót lassan előrebotorkálva a fehér semmin át.
- Valahol itt kell lennie a partnak! - forgattam a fejem jobbra-balra, mintha csak valamit láthattam volna, de a megérzésem közeli üzenetek határozott jeleit vette ismét. "Halász! Fordulj a vizek felé...jöjj"
Különös érzés fogott el Miközben Vivien hallgatagon mellettem baktatott, elmém legmélyén levél érkezett önnön magamtól:
"Olyan vagy, mint a tengeri madarak. Mostantól képtelen leszel létezni "Vizek" nélkül. Keresed éjjel, keresed nappal, keresed földön, keresed égen, keresed vígan és szomorú szemekkel keresed s csak keresed míg el nem éred, hogy a Föld minden vízcseppét össze nem gyűjtöd egy nagy óceánná. Abban fáradt lényed alámerül majd, s vízzé válva megpihenhet..."
Talán másról is szólt volna még, ha Vivien szavai el nem tömik az üzenet forrását.
- Oda nézz! - kiáltotta - A folyó!
Már kezdtem nagyon fáradtnak érezni magam, úgyhogy a lehető legjobbkor értük el a várva várt folyamot. A kislány kitépve kezét kezemből víg ugrándozás közepette egyenesen a folyóba vetette magát. Soha többé nem találkoztunk Csak néha hallom legmagányosabb s legcsendesebb óráim alatt lágyan csengő, őszintén felszabadult gyermeki hangját:
- Vivien már tényleg nem fél! - Egyedül maradtam hát a parton, s elégedetten mélyet szippantottam a páradúsnak tűnő levegőből.
- Végül is rajta! - gondoltam s lesétáltam a folyam széléhez.
Ez a folyó is lüktetett és vibrált a mondanivaló eme különös megjelenítődésében. Felszíne nyugtalanabbnak tűnt, mint az elsőé, de leírhatatlan színeivel ez is lenyűgözőnek hatott. Az aranycsillogású üvegszerű madárlények hívogatóan csapkodták szárnyukat. Minden egyes csapásnál úgy tűnt, hogy szárnyaik széttörve, apró darabkákra hullanak, olyan csodálatos csillámokat vertek fel. Aztán mintha a lehulló apró részekből újra összeállt volna a szárnyuk, ezáltal a magasban tartva parányi testüket...
Nem várattam hát magam. Ugrottam! Csakhogy hatalmasat koppantam a folyó szélénél valami láthatatlan falon, amely mintha elzárni lett volna hivatott előlem a vizet. Nagyot puffanva a hátamra estem.
- Na mi van? - telepedett le mellém a Hang ismét láthatatlan formában.
- Igen! - háborodtam fel - Pontosan! Most ilyenkor mi van?!!
- Hát, csak gondolkozz!!
- Legalább... segíts egy kicsit! - tápászkodtam fel ülő helyzetbe.
- Na mégis! Milyen folyó, írott eszencia lehet az, amely nem enged elsőre magába, vagy közel magához?
- Ellenséges! - csattantam fel.
- No, azért ennyire ne túlozzunk. Nevetett furán a Hang - mondjuk úgy: bizalmatlan.
- De hát kivel? - bámultam ismét a tekergődző folyamra. - Velem miért? Hiszem én hoztam létre!
- Mégis kinek képzeled magad?! - morgott rám a Hang - Egy bizalmatlan gondolat, mindig és minden körülmények között bizalmatlan gondolat marad! Miért változna meg a gazdájával szemben? Csak azért mert ő hozta létre?!
Kezdtem sejteni, hova akar kilyukadni...
- Szóval - válaszoltam - ez az egyik vádaskodó folyóm... írott gondolatom.
- Emlékezz! - hipnotizált a Hang - "s az értelmét nem látják majd az emberek"... honnan veszed a bátorságot, hogy a mondandód elején máris belerúgsz azokba, akikhez szólsz?! - Különösképpen a Hang cseppet sem tűnt vádlónak, sőt minden egyes újabb felismeréssel könnyedebnek éreztem magam. Most is, mintha szárnyakat növesztettem volna a szavai felkavaró energiáiból.
- Hát akkor, - szólalt meg ismét láthatatlan társam - nézd meg közelebbről is mit alkottál. Vár a folyó!
- Igen, igen - válaszoltam és minden mellébeszélés vagy tétlenkedés nélkül a vízbe vetettem magam Pontosabban vetettem volna! De ismét nagyot koppantam a folyó láthatatlan "védelmi rendszerén".
- Nem közeledhetsz ekkora hévvel egy ilyen bizalmatlan gondolathoz! - nevetett a Hang. - Éld át a helyzetet és annak megfelelően közelítsd meg.
Harmadjára sikerült...
Mintha pengék hasogattál volna a bőrömet, amint a vízbe csapódtam. Ahogy a folyó fenekére érkeztem vettem csak észre, hogy a száguldás elmaradt. Csendes lebegéssel tologatott jobbra-balra az áramlat. Próbáltam elrugaszkodni, hogy talán úgy beindul az utazás, de egy méternyit sem tudtam odébbevickélni. Ekkor egy fekete alak suhant elém...
Mogorva tekintete mögül szikrázó, sárga szemek durva fénye villant elő. Mintha fekete bőrbe bújtatta volna testét, úgy fénylett rajta a felszín hullámainak tükröződése. De a legfélelmetesebb a felismerés volt...! Önmagamat véltem látni a lényben! Ahogyan megszólalt ősi ösztönök dúltak szavaiban.
- Mi van puhány?! - horkant felém - Mit akarsz itt?! Nincs erre semmi keresnivalód! Tűnj vissza az ostoba kis világodba!!!
- Én mégis inkább tovább mennék - szóltam óvatosan - Dolgom van itt! Ha jól sejtem, mi összetartozunk...
- Méghogy összetartozunk! - ismételte durván - Ez a folyó az Én művem Benned, tehát az enyém és az is marad!!!
- Ne akarj eltéríteni - válaszoltam - nem véletlenül vagyok itt. Meg kell tudnom, hogy miért! Halljam mit akarsz!
- Áá! - gúnyolódott - Nos lássuk! Ahhoz, hogy átkelj a folyómon áldozatot kell hoznod...
- Kész vagyok rá!
- Hö! - horkant fel ismét cinikusan és nagyot villantott sárga szemein
- Ez a folyam megvádol mindenkit és mindent, ami csak létezik. Az átkeléshez tehát rajta nem kell keresni a kaput, mert az nincs is!!! Önmagadban kell megnyitnod az ajtót, hogy átözönöljön rajtad minden egyes cseppje a bizalmatlanságnak, pontosan úgy, ahogy azt mások irányába szántad... Képes vagy rá?
Nem mertem mosolyogni, pedig nyilvánvaló volt, hogy mondandója közben többszörösen túljátszotta a szerepét. égy gesztikulált, mint egy bizonyításra szomjazó, olcsó színész. Ahogy ez végigfutott az agyamon, rádöbbentem, hogy a hely ahol vagyok, iszonyú hatást gyakorol rám.
Kezdte magát beinni az elmémbe s rájöttem, minél tovább vagyok itt, annál cinikusabbá válok én is. Nem volt tehát vesztegetnivaló időm. Összpontosítottam és arra törekedtem, hogy a saját világomban teljesen kívülállóként tudjam érzékelni a dolgokat, hogy Befogadóvá tudjak válni. Függetlenítettem hát magam s vártam, hogy saját lebecsmérlő gondolataim átzúduljanak rajtam...
Nem kellet sokáig próbálkoznom, s mint tomboló ár kaput tör elmémben a folyó, magával rántva a fekete Rémet is, azt az énemet, amelyet eddig nem voltam hajlandó bevallani önmagamnak. Most már egyértelműen tudtam a létezéséről.
Ez az utazás mindenben más volt az előzőnél. Gyötrelmet és bizonytalanságot szült bennem az elrohanó képek kavalkádja. Fémveretes szószékről egy termetes Bíró szólt felém: "Az ítélet a képességeiben magyarázandó! Ostoba volt s az is marad!!!" Majd tovaszáguldott, teret engedve acsarkodó hiénáknak s pallosukat lengető csuklyás alakoknak. Ezernyi képből lehetetlen lenne kiemelni bármelyiket, hogy érzékelhető legyen igazán az eltipró érzés, amit kiváltottak belőlem.
Utoljára a fekete Rém kiáltott még felém:
- Ez most sikerült! Mindig is háttérbe tudtál szorítani, de nem feledd, én mindig benned leszek amíg ilyen folyamokat alkotunk. Mi együtt!!!
Eszméletlenségemre ébredtem, ismét az átkaroló Ködben. Súlyosnak és esetlennek éreztem a testem, de ami még több ennél, az elmém iszonyú letörtsége volt a legbénítóbb.
Nehézkesen felültem.
- Na, mit szólsz? - termett a közelembe a Hang.
- Már értem - nyögtem nehézkesen - már értem a dolgokat.
- És elmondanád?
- Az első a Köd! Az átkaroló érdektelenség az első, amiből ki kell lépnünk s ez az amiből ki kell segítenünk azokat, akik ezt megkívánják.
- Folytasd! - motyogta a Hang.
- De ehhez a második elengedhetetlen. Tudnunk kell pontosan átélni azt, amiről beszélni szeretnénk. Tudnunk és akrnunk kell megiszmeri tisztán önmagunkat.
- Hm! És még??
- A harmadik és talán a legfontosabb: nem szabad kételyeket állítani az irányba, hogy ezt mindeki képes megtenni, hiszen erre maximálisan hivatott MINDENKI!!! Eleve értelmetlen lenne az inspirálás ha ez nem így működne.
- Nagyszerű - suttogta a Hang. Nem bonyolultabb ez annál, minthogy oda születtél, ahova. Pedig sokan úgy vélik az volt a legegyszerűbb s utána minden csak bonyolultabb. Ez idáig nagyszerűen haladtál, de a többit hagyjuk máskorra Ugyanis már itt vagyunk a folytatásnál.
A következő folyónál.
Nehézkesen felemeltem a fejemet és óvatosan kibontakozott a ködfelhőből egy ibolyaszín Tó. Egy területnyi hírmondója a víz félbehagyott hódításának, ezen a kietlen helyen. Árvaságában és csendességében is benn volt valami, amely gyönyörűvé tette a Semmi karmaiban. égy tűnt, mintha a fény a tó aljáról világítaná meg a békésen ugrándozó hullámok fodrait. A felszínétől alig magasabban itt is energikus táncot lejtettek az aranyba csillogó madarak, de most mintha türelmetlenek lettek volna.
A folyamok apró hírnökei láthatóan felettébb kényelmetlenül érezték magukat eme elkezdett mégis leírhatatlanul hagyott információ csapdájában rekedve.
- De hiszen ez nem folyó! - néztem a Hang irányába.
- Hát persze! - bökött felém szavaival - Neked kell azzá tenned! Folytasd, amit elkezdtél! Térj hát vissza az illúziók világába és hiszem, hogy a holnapokban sokkal fogékonyabb leszel a velem való találkozásokra, mint a tegnapokban. - "Ma kedd van"!!!
- Figyelj hát oda a részletekre, mert aki a parányi dolgokon kellő nyugalommal és türelmetlenül képes időzni az meglátja bennük a hatalmasokat Most menj! - szólt és hangja szép lassan egybe olvadt a térrel...
Pillanatnyi időm sem maradt egy újabb kérdésre, bár igazából nem is fogalmazódott meg bennem. Magával ragadott egy hatalmas hurrikánszerű örvény és a magasba rántott. Tudtam, hogy a dimenziót kell elhagynom...
Utam során, amely most is egy pillanat alatt lezajlódott, fekete démonok és csapzott szárnyú angyalok suhantak el mellettem. Párizsikék terrierek fenyegető állkapcsai csapódtam arcom mellett, fülledt párában kóválygó drogosok fordítottak hátat, míg más társaik segítségért könyörgő üveges szemmel kísérték száguldásomat. Már nem voltam sem vádló, sem tanácstalan és nem rémítettek a képek. Az üvegmadarak segítettek át a kapun utam végén.
FELÉBREDTEM...
Újra a papírlap felett találtam magam. Frissen és üdén, feszítő energiáktól telten. Már nem csodálkozom rajt, hogy a lap megtelt sűrű szöveggel. Semmiféle csoda nem került rá, csupán az én addig felismert világom. Most kezdődött hát igazán... Pont... Azóta többször, többféle formában beszéltem a Hanggal és tudom: Valaki vagy Valami most is és mindig is itt volt és itt Van velünk, csupán hagynunk kell magunkban (pontosabban engednünk) dolgozni a felismerést.
Olvasd át újra és újra, majd ismét és megint a történetet...
De csakis a Te Lapodon Ha pedig másokéra akadsz, hagyd meg inspiráló tényezőnek, hogy minél és egyre többen kászálódjunk ki a régóta ölelő, tespedt kényelemből szuszogó, határokat állító és divatokkal kényeztető, fojtogató KÖDBŐL!
Ma ismét Kedd van...
